Azzal kezdnemém, hogy korábban nem foglalkoztatott a feminizmus ideológiája vagy a hozzá kapcsolódó politikai mozgalom. Szüleim igyekeztek jó nevelést biztosítani számomra. Megtanítottak a felelősségvállalásra, az őszinteségre, és a nyitottságra. A barátnőim nem voltak feministák. Nem gondoltuk, hogy a férfiak mind szemetek, nem vonultunk fel, és nem éreztük elnyomottnak magunkat. A feminizmus mégis befészkelte magát az elmémbe, alattomosan, tudat alatt. Amikor azt írom, hogy alattomosan, nem próbálom lerázni a felelősséget. Egyszerűen nem tűnt fel. Az én esetemben a média játszhatta a legfontosabb szerepet. A hollywood-i filmek uralkodó nőideáljai és a mindenhol megjelenő feminista dogmák. Elhittem, hogy a nyugati nő elnyomott. Elhittem, hogy a karrierista cicák boldogok. Ünnepeltem azokat a férfiakat, akik mindenestül imádták a vérbeli feminista nőt. Mindez azonban nem zavarta a hétköznapi életemet, egészen addig, amíg észre nem vettem fura változásokat önmagamban. Férjhez mentem, sok nehézségen és megpróbáltatáson mentünk keresztül, és én szépen lassan házisárkánnyá váltam. Nem volt kimondottan súlyos az állapotom, de előfordultak felesleges hisztik, hatalmi játszmák, és érzelmi zsarolások. A férjem, aki egy áldott jó ember, mindezt eltűrte és rendíthetetlen szerelmet sugárzott felém. Egy ideig. Aztán szerencsére megjött a hangja, és itt most nem arra utalok, hogy elkezdett elnyomni vagy fenyegetni. Csupán elmagyarázta, hogy a viselkedésem túlzó és igazságtalan. Sokáig ezt nem vettem tudomásul. Akkor kezdett feltűnni, amikor már engem is idegesített a saját viselkedésem. Próbáltam kívülről megvizsgálni magam, és ebben az időszakban - biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül - a tanulmányaim és érdeklődési körömnek köszönhetően beleástam magam a feminizmus és antifeminizmus témáiba. Felismertem hazugságokat, csúsztatásokat, és azt, hogy a változás csak tudatos lehet. Javítottam a viselkedésemen, nem hagytam, hogy indokolatlanul kitörjek valami feminista ige nevében. Gyökeresen megváltozott a házasságom. Növekedett a közös tisztelet és megbecsülés....igazi egyenlőség kezdte uralni a kapcsolatot. Amikor ezt egy blogon megemlítettem, az egyik kommentelő azt válaszolta, hogy könnyebb engedelmeskedni, és bizonyosan engem eredetileg erre neveltek. Szó sincs engedelmességről. Szó sincs szubmisszív viselkedésről. Az egyetlen, amit tapasztalok az a harmónia és megértés.
Nekem ezt adta az antifeminizmus.
