Nem fogok újdonságokat írni. Azért említem mégis ezt a témát, mert általában feminista körökben jelenik meg. Sok helyen olvashatunk párkapcsolati tanácsokat, kiváltképpen azzal kapcsolatban, hogy a nő hogyan menekülhet ki egy bántalmazó férj vagy élettárs markai közül. Ahogy ezket a tanácsokat olvasgatom, mindig az jut eszembe, hogy némelyik viselkedésforma bizony többször jelenik meg nőkben, mint férfiakban. Ezzel természetesen ritkábban foglalkozunk. Kár. A bántalmazó kapcsolat nem jó egyik félnek sem. Veszélyes, mérgező, gyűlöletet táplál. A legtöbb esetben a bántalmazó legalább olyan boldogtalan, mint a bántalmazott. Ez könnyen bizonyítható olyan eredmények segítségével, melyek rámutattak, hogy mind a gyerekkori, mind a felnőttkori bántalmazás esetén, mindkét fél hajlamos a depresszióra és önértékelésének elvesztésére. Ezért úgy gondolom, hogy mind a nők, mind a férfiak kötelesek figyelni az alábbi jelekre, annak érdekében, hogy a toxikus kapcsolatot hamar felismerjék, és esélyük legyen megtalálni a legjobb megoldást.
A bántalmazó kapcsolat jelei:
* Trükkökkel próbálja tesztelni a kapcsolatot.
* Állítja, hogy szeretetből bántalmaz (verbálisan, érzelmileg, vagy fizikailag).
* Követeli, hogy azt tedd, amit mond...kérdés nélkül.
* Ha úgy viselkedsz vagy gondolkozol, ahogy neki nem tetszik,megfenyeget.
* Elválaszt mindenkitől, aki nem ért egyet.
* Azt mondja ez az igaz szerelem.
* Téged okol a saját hibáiért.
Ez egy igen személyes történet lesz. Nem fordítás, és nem egy másik ember története. Az enyém...minden hibájával együtt. Azért szeretném megosztani, mert úgy gondolom, hogy talán más nőket, sőt férfiakat is inspirálhat...vagy legalábbis azt mondhatják: "Na ugye" :)
Azzal kezdnemém, hogy korábban nem foglalkoztatott a feminizmus ideológiája vagy a hozzá kapcsolódó politikai mozgalom. Szüleim igyekeztek jó nevelést biztosítani számomra. Megtanítottak a felelősségvállalásra, az őszinteségre, és a nyitottságra. A barátnőim nem voltak feministák. Nem gondoltuk, hogy a férfiak mind szemetek, nem vonultunk fel, és nem éreztük elnyomottnak magunkat. A feminizmus mégis befészkelte magát az elmémbe, alattomosan, tudat alatt. Amikor azt írom, hogy alattomosan, nem próbálom lerázni a felelősséget. Egyszerűen nem tűnt fel. Az én esetemben a média játszhatta a legfontosabb szerepet. A hollywood-i filmek uralkodó nőideáljai és a mindenhol megjelenő feminista dogmák. Elhittem, hogy a nyugati nő elnyomott. Elhittem, hogy a karrierista cicák boldogok. Ünnepeltem azokat a férfiakat, akik mindenestül imádták a vérbeli feminista nőt. Mindez azonban nem zavarta a hétköznapi életemet, egészen addig, amíg észre nem vettem fura változásokat önmagamban. Férjhez mentem, sok nehézségen és megpróbáltatáson mentünk keresztül, és én szépen lassan házisárkánnyá váltam. Nem volt kimondottan súlyos az állapotom, de előfordultak felesleges hisztik, hatalmi játszmák, és érzelmi zsarolások. A férjem, aki egy áldott jó ember, mindezt eltűrte és rendíthetetlen szerelmet sugárzott felém. Egy ideig. Aztán szerencsére megjött a hangja, és itt most nem arra utalok, hogy elkezdett elnyomni vagy fenyegetni. Csupán elmagyarázta, hogy a viselkedésem túlzó és igazságtalan. Sokáig ezt nem vettem tudomásul. Akkor kezdett feltűnni, amikor már engem is idegesített a saját viselkedésem. Próbáltam kívülről megvizsgálni magam, és ebben az időszakban - biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül - a tanulmányaim és érdeklődési körömnek köszönhetően beleástam magam a feminizmus és antifeminizmus témáiba. Felismertem hazugságokat, csúsztatásokat, és azt, hogy a változás csak tudatos lehet. Javítottam a viselkedésemen, nem hagytam, hogy indokolatlanul kitörjek valami feminista ige nevében. Gyökeresen megváltozott a házasságom. Növekedett a közös tisztelet és megbecsülés....igazi egyenlőség kezdte uralni a kapcsolatot. Amikor ezt egy blogon megemlítettem, az egyik kommentelő azt válaszolta, hogy könnyebb engedelmeskedni, és bizonyosan engem eredetileg erre neveltek. Szó sincs engedelmességről. Szó sincs szubmisszív viselkedésről. Az egyetlen, amit tapasztalok az a harmónia és megértés.
Nekem ezt adta az antifeminizmus.
Nem kicsit. Kezdjük azzal, hogy a két házigazda (Tina Fey és Amy Poehler) a kezdeti monológ alatt ízetlen vicceket sütött el Bill Cosby-val kapcsolatban. Tudvalévő, hogy Cosby-t az utóbbi időben csak úgy hirtelen megvádolta 18 (?) nő azzal, hogy az amerikai színész és komikus megerőszakolta őket. Tény, Cosby-nak évekkel ezelőtt volt egy hasonló esete, amit elsimítottak, a jelenlegi vádakra nincs semmilyen bizonyíték. Persze lehet viccelődni....hogyne, csak teljesen felesleges és bicskanyitogató volt.
Osztán jöttek a női díjazottak, akiknek a fele a köszönőbeszédében kb. a világ összes nőjét ajnározta, hogy miért, abban nem vagyok egészen biztos. Joan Froggat (Downton Abbey láv láv) elárulta, hogy a szerepe kapcsán sok nő felkereste, akiket megerőszakoltak. Joan azért említette ezt, hogy az áldozatok biztosak lehessenek abban, hogy a világ hallja a hangjukat. Dúl a rape culture kérem szépen, ám még mindig úgy gondolom, hogy a rendőrség, bíróság, és mentális szakemberek segítségével az áldozatok sokkal inkább léphetnének a felépülés útjára. Nem kell ahhoz Golden Globe. Maggie Gyllenhaal közölte, mennyire örül, hogy igazi nők, valódi nők szerepeihez jutnak végre. Mondjuk ekkor éppen egyedül ültem a TV előtt, de csendben körülnéztem. Eddig nem így volt? Az elmúlt évtizedekben rengeteg fantasztikus film született valódi nőkről...akiket valódi nők alakítottak. Helen Mirren, Judi Dench, Meryl Streep, a már nem éppen fiatal Julia Roberts és Kate Winslet....nem ismerős?
Míg a nők feminista szlogeneket osztottak meg, a férfi díjazottak maradtak a hagyományos köszönőbeszédeknél (ezt egy hírportálon olvastam, úgy volt beállítva, mintha ezzel a férfiak maradiságukat bizonyították volna). Micsoda botrány!!!! Tényleg borzasztó, amikor egy férfi köszönetet mond a feleségének, családtagjainak, kollégáinak. Nyilván a teremben ülő összes nő előtt kellett volna meghajolniuk.
Bár lehet, hogy véletlen volt, de azon külön röhögtem, hogy a feminizmusszagú díjátadó szüneteiben többször levetítették a Szürke 50 árnyalata című film előzetesét. A történet egy bántalmazó kapcsolatot mutat be, de Valentin napján árasztja el a mozikat, mivel annyira romantikussss. A feministák meg nagyon utálják (persze mind elolvasta titokban...na jó, nem szemétkedek) Ha véletlen volt, nem baj....a véletlen irónia is irónia :)
Feministák és antifeministák egyforma gyakorisággal emlegetik a gender studies (továbbiakban GS) témakört. Más okokból kifolyólag, ezt hozzá kell tennem. A GS magyarul a társadalmi nemek tanulmányozását jelenti, tehát az emberek különböző problémáival foglalkozik, melyek kapcsolatban állnak a nemükkel. Ide tartozik még a szexuális identitás, főleg melegekről és leszbikusokról jelennek meg könyvek és tanulmányok. A GS egy egészen nagy szeletét a feminizmus és a feminista elmélet alkotja. Nem csoda hát, ha feministák százezrei a GS-t istenítik. Mögé bújni is nagyon szeretnek. Az antifeministák inkább bírálják, mert a tanulmányok egyenlőtlenségen és igazságtalanságon alapulnak. Bevallom, abban a hitben éltem, hogy a GS a feminista pszichológiával egyetemben elindult egy jobb irányba. Később keserűen ráébredtem, hogy szemellenzőt viseltem. Végiggondoltam, hogy én milyen tanulmányokat olvastam a témában az elmúlt 3 évben tananyag címszó alatt. Ugyan a feminizmust (hála az égnek) épp, hogy csak említettük, a következő csoportokat elemeztük nemi és társadalmi alapon: LGBTQ közösség tagjai, etnikai kisebbségek, idősebb emberek....és a nők! Persze mind jogos, ezek a csoportok különböző problémákkal rendelkeznek, melyek közül sok csak az adott csoportban jelenik meg (pl a szenilitás az idős emberek kapcsán). Ejj-ejj, mitől van hiányérzetem? Hát persze...hová lett a férfi?
Nem árulok el nagy titkot, ha azt állítom, a férfi igen különbözik a nőtől mind fizikailag, mentálisan, és érzelmileg. Ha a nő (szexuális identitástól függetlenül) külön csoportot alkot, akkor ez miért nem érvényes a férfiakra? A férfinak nincsenek tipikusan "férfi" jellemzői, melyek érdekesek lehetnek? Nekik nincsenek tipikus problémái? Persze, hogy vannak. Mindez nyilván nem lényeges, hiszen a férfi az örök elnyomó, tehát nem érdemel figyelmet, megkapja azt saját magától. A férfit nem kell tanulmányozni. A férfi csak úgy van...létezik...különben is, miért nem tanulmányozták a férfiak saját magukat, amikor még minden tudományág az ő kezükben volt?
Sok válasz létezhet ezekre a kérdésekre:
* A férfi erős, magabiztos, nincs szüksége holmi tanulmányokra. Lehet, de ez akkor is diszkriminációnak minősül.
* A férfi mindenki mást elnyom és diszkriminál, ezért csak a többieket szabad tanulmányozni.
* A feministák ugyan egyenlőségre törekszenek férfi és nő között (aha), ám ez azt jelenti, hogy még több férfi nélküli tanulmányra van szükség, hogy ezt bizonyíthassák, és eltöröljék az elnyomást.
Egy egész regényt írhatnék erről, de megkímélem az olvasókat. Gondoltam, hogy konkrét vizsgálódásba kezdek, mert nem akartam légből kapott információkat megosztani. Az USA legnagyobb könyváruház-láncának internetes honlapján megtekintettem a GS kategóriát. Hány férfiakkal foglalkozó könyvet találtam? Nullát. Lehidaltam. A szemellenzőm vastagabb volt, mint képzeltem. Nulla???? A kanadai könyváruház-lánc kicsit visszaadta a reményeim. Ott felleltem 46 db férfiakkal foglalkozó GS könyvet. 46 db...szemben a 418 db nőkkel foglalkozó könyvekkel. A feminista könyvek száma 162.
Most már értem, hogy az antifeministák miért átkozzák a GS-t. A marha nagy egyenlőség azt jelenti, hogy a férfi, mint az egyik társadalmi nem egyszerűen nem létezik. Talán eljön a nap, amikor az antifeministák elég erősek lesznek ahhoz, hogy ezen változtassanak.
Ezt a képet egy kedves ismerősömtől kaptam. Azt írta, talán jól jön majd valamelyik írásom kapcsán. Úgy gondoltam, hogy megosztom a képet itt. Kommentárra nincs is szükség. Kisarkított karikatúra, ami azonban képes a radikális feminizmus néhány tulajdonságát bemutatni: 1. az érvelés teljes hiánya; 2. általánosítás; 3. agresszió; 4. vádaskodás; 5. ostobaság.
Kell ez nekünk?
Akinek nem inge....
